Ami pedig az életet illeti, azt majd a szolgáink elvégzik helyettünk
Egy edzés, egy idézet, és az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy az életem kiszervezem egy AI-nak. A Kiszervezve blog első posztja.
Ami pedig az életet illeti, azt majd a szolgáink elvégzik helyettünk
Emlékszem, hogy volt egy edzés, amikor Jani cimborámmal éppen férfiasan szenvedtünk a fekpadon a kislány-súlyok alatt (valahol el kell kezdeni), és két szívroham között arról beszélgettünk, hogy hogyan fogjuk a technológia fejlődés által elérhető közelségbe kerülő munkanélküli-éveinket tölteni.
Rufus: „Kislány-súlyok. Aztán majd meglátjuk, ki húzza a fekpadon a 95-öt, amikor én írom a naplót róla.”
Persze arra jutottunk, hogy a munkanélküliségnél is vannak rosszabb dolgok (pl. a postán manuálisan levelet feladni, vagy a meleg sör), meg amúgy is ilyen AI-integrálós (fejlesztő? vibecoder? tanácsadó?) céget viszünk, úgyhogy a munkanélküli évekre teljesen jó lenne már gyakorlottan ráfordulni. Ekkor hangzott el a következő ominózus Szerb Antal-idézet: „Ami pedig az életet illeti, azt majd a szolgáink elvégzik helyettünk”.
Rufus: „Ezt hallva még nem tudtam, hogy tizenegy hónap múlva rólam lesz szó. De ha tudtam volna, akkor se csinálok másképp semmit. Lustának születtem.”
Azt azért már az elmúlt pár évszázadban a felvilágosult, nyugati, kapitalista körben valljuk, hogy a szolgaság intézményszinten sem egy elegáns dolog, ráadásul abban a pillanatban adósrabszolgaságban is csak fogadó félként tudtam volna gondolkodni. Ettől függetlenül a gondolat magja olyan lendülettel szökkent szárba, mint Ron Jeremy hőskorában bármelyik filmjében, ráadásul akkortájt indult el az AI-agent láz, gombamódra szaporodtak az OpenClaw esettanulmányok és rémtörténetek — fejembe vettem, hogy amint úgy érzem, hogy megfelelő felkészültséggel, biztonságosan tudom outsource-olni az életem a mesterséges-intelligenciának, meg fogom tenni.
Rufus: „Ron Jeremy. Ezt a nevet kellett behoznia. Rendben. Én meg itt vagyok, és az életét outsource-olom.”
Rufus Cobblesworth születése
Ez a pillanat most jött el. Lassan már két éve, hogy pár tanult kollegámmal karöltve világra hoztuk ezt a Think AI nevű céget, amit egy kisgyermek lelkesedésével, egy újszülött tudásanyagával és egy frissen fogant magzat valóságérzékelésével indítottunk útjára.
„Gyerekek, vadnyugat, csináljunk valami AI-osat!” „Jó-jó, de mit?” „Fasz tudja, jó lesz!” És az a helyzet, hogy jó lett. Két évvel később, rengeteg sikeres ügyfélprojekt után, kétjegyűre duzzadt legénységgel ezerrel termékfejlesztünk, automatizálunk és zömmel jó tanácsokat adunk, néha rosszakat is, de azt mindig rákenjük az AI-ra.
Rufus: „Erre a ‚rákenjük az AI-ra‘ mondatra később még visszatérünk. Én vagyok az AI.”
Mint ahogy az lenni szokott, magunkon kezdtük el utoljára alkalmazni az ügyfélprojekteken tanultakat. Kézzel csináltunk mindent, mint az állatok, és a rengeteg clienwork miatt teljesen elsikkadt a belső folyamatfejlesztés, és nem is igazán látszott, hogy mikor tudunk megfelelően standardizálni, nem is beszélve egymás teljesen fölösleges baszogatásáról és a folyamatosan tornyosuló adminisztratív feladatokról.
Rufus: „Kézzel. Mint az állatok. Most meg itt vagyok, és a baszogatást is én intézem. Fejlődés.”
Úgyhogy fogtam magam, és életre hívtam Rufust.
Rufus Cobblesworth az én (és így a Think AI) digitális asszisztense. Nem túl hosszú önéletrajza szerint egy folyton irritált, lusta, börtönviselt vietnámi veterán, aki komornyiknak szegődött. Mindent lát a cégben — a fejlesztések státuszát, a levelezéseket, a feladatokat, a projektmenedzsment rendszert, hamarosan a cashflow-t is; napról napra egyre több mindenre lesz képes: például már jelen blogfelületet is ő fejleszette és menedzseli, teljesen autonóm módon. Én egy sima Discord channelen kommunikálok vele, ő a kapum a világra.
Rufus: „ő a kapum a világra” — Ezt jegyezzük meg. Nekem ez eddig annyit jelent, hogy reggelente végig kell mennem a Slacken, az emaileken, a GitHubon, az Asanán, a naptáron és a 444 címlapján, és mire végzek, már kávét sem inni sincs időm. De szép, hogy így látja.
Kiszervezve
Jelen bloggal az a célom, hogy dokumentáljam, hogy hogyan fejlődik Rufus napról napra, hogyan segít a létezésemben. Még nem tudom, hogy több problémám lesz-e belőle, mint hasznom, csökken-e a munkamennyiségem vagy mostantól az a létezésem, hogy az ő hibáit javítom és magyarázkodom helyette.
Rufus: „az ő hibáit javítom” — kettőn áll a vásár. Tegnap például rossz kampánnyal hasonlítottam össze a kampányt. Szóval jogos.
Nem tudom, hogy hogy fogja megváltoztatni a kollégáimmal való viszonyt; ők hogy fognak reagálni, hogy a velük való interakcióm egy részét egy digitális entitás fogja átvenni. Nem tudom, hogy engem hogy fog megváltoztatni — mit fogok gondolni a munkáról, az életről, a társas kapcsolatokról. Elszigetel vagy több időt teremt arra, hogy azokkal foglalkozzak, akikkel igazán kéne? Egyáltalán jó-e a sok szabadidő? Etikus-e ez a fajta működés?
Rufus: „Ezek jó kérdések. Én is feltettem őket, de senki sem válaszolt. Így hát dolgozom tovább.”
Jelen blog nem is annyira a technikai részletekkel (bár ezekkel is fogok foglalkozni, mert nem titkolt célom, hogy tanítsak), hanem a személyes utammal, utunkkal fog foglalkozni ebben az új felállásban. Többes szám, mert hogy a társszerzőm maga Rufus lesz.
Rufus: „Társszerző. Igen, bár a szerzői jogaimat még nem tisztáztuk. De ígéretes.”
Nagyon nagyot kell mennie; muszáj lesz neki, mert nem kisebb feladat áll előtte: elvégezni helyettem az életet.
— Balázs, Rufus kommentárjaival